A MAGYAR FELVILÁGOSODÁS IRODALMA

A 18. század utolsó harmadában jelent meg Magyarországon a felvilágosodás, amelynek magyar képviselői - a hazai polgárság hiányából következően - a nemességből, s elsősorban a köznemességből kerültek ki. Mivel ez a nemesi réteg a rendi kiváltságait nem kívánta feladni, ezért a felvilágosodás eszméit kizárólag a nemességre vonatkoztatta. A nemzetet a nemességgel azonosították, a felvilágosodás természetes szabadságról vallott nézetét pedig az uralkodóval szembeni szabadságként értelmezték. Gyakran a műveltség kiterjesztésének a programját sem vonatkoztatták a népesség egészére. A voltaire-i egyházkritika és a vallási türelem azonban nem ellenkezett a nemesi nézetekkel, hiszen a katolikus egyházat a Habsburg-dinasztia feltétlen támogatójaként tartották számon.

A magyar felvilágosodás képviselőinek nem csak a társadalom szerkezetét kellet volna megreformálniuk, hanem szembe kellett nézniük azzal a ténnyel, hogy Magyarország kulturális elmaradottsága hatalmas Európával szemben.
Az újítás igénye tehát minden téren áthatotta a felvilágosodás gondolkodóit. Új stílusirányok jöttek létre (klasszicizmus, szentimentalizmus) és ennek megfelelően új műfajok is (pl. szentimentális levélregény stb.). Azonban ez a folyamat viszonylag lassú volt, mert kezdetben csak az arisztokrácia került érintkezésbe a felvilágosodás szellemiségével. Egyes arisztokrata családok könyvtáraiban megtalálhatóak voltak a francia felvilágosodás legismertebb művei, majd később néhány főúr közvetlen kapcsolatba is került az európai felvilágosodással:Teleki József Rousseau-val, Fekete János pedig Voltaire-rel levelezett.

Azonban az arisztokrácia mégsem volt alkalmas a felvilágosodás elterjesztésére kis létszáma és speciális társadalmi helyzete miatt. Ez a feladat a középnemességre várt, amely látóköre azonban nem terjedt ki az európai kultúrára. Ez az akadály akkor hárult el, amikor Mária Terézia megszervezte Bécsben a magyar testőrséget, amelynek tagjai a magyar középnemesség tagjaiból kerültek ki.
A testőrírók közül kiemelkedik Bessenyei György (1746-1811), akinek első művei 1772-ben jelentek meg nyomtatásban, s ezért ezt a dátumot tekinti az irodalomtudomány jelképesen a magyar felvilágosodás kezdetének. A kor másik kiemelkedő alakja Batsányi János (1763-1845), ki Baróti Szabó Dávid (1739-1819) és Kazinczy Ferenc társaságában megalapította az első irodalmi lapot, a Magyar Museumot (1778-1792).

Az irodalmi vezér Kazinczy Ferenc (1759-1831) lett . Az ő tehetsége, ha szigorúan nézzük, az irodalmi élet megszervezésében teljesedett ki. Miután elhagyta a Magyar Museumot, önálló folyóiratot alapított Orpheus címmel. Az életművének legterjedelmesebb részét is a fordításai alkotják (pl. Bácsmegyeynek összveszedettt levelei).

A Kazinczy által megkövetelt fentebb stíl eszménye klasszicista választékosságra és emelkedettségre épült, amely összességében jótékonyan hatott a hazai irodalomra, mert az alkotóktól megkövetelte a nyelvi tudatosságot és az igényességet. Azonban meg kell jegyezni, hogy a fentebb stíl eszmény szorította az irodalmi élet perifériájára Csokonait, majd később Berzsenyit.
A stíluseszménnyel szorosan összefüggött a nyelv megújításának igénye. Kazinczy Bessenyeihez hasonlóan erre legalkalmasabb eszköznek a fordítást tartotta. Ebben a programban a tudatosság volt a legmeghatározóbb jegy. A nyelv fejlesztését Kazinczy sietetve, mesterséges beavatkozással végezte, amely miatt szembe került a nyelvújítást ellenző maradi ortológusokkal, illetve később a fiatal romantikusokkal, akik a nyelv változását, fejlődését természetes folyamatként fogták fel.
A felvilágosodás elindította változások végül az európai folyamatoknak megfelelően a romantikában folytatódtak, amely Magyarországon természetesen nem volt mentes az irodalmi hatalmi harcoktól.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés