Egyiptomi vallás – Fejlett politeista rendszer, amelyben a legősibb hiedel­mek elegyedtek a deizmus és a henoteizmus irányzataival. Az istenek meg­határozó csoportja természeti objektum, ill. jelenség: az ég, a föld, a levegő, a Nílus stb. perszonifikációi, de mellettük számos félisten, démon és fétis is a hitvilág része. Az istenek közül a legfontosabb a Nap, amelyet számos különböző formában személyesítettek meg, a nappálya, pedig különféle spe­kulációk alapjául szolgált. A vallás jelentős tényezője a túlvilághit és az ezzel összefüggő halotti kultusz, melynek legfőbb letéteményese Ozirisz, a feltá­madó isten, a holtak ura és a túlvilág bírája. Szintén fontos elem a többféle lélekfajtára alapozott lélekhit. A vallási elképzelések és a helyi kultuszok fejlődése révén egyes szellemi centrumként is funkcionáló váro­sokban kü­lönböző teológiai rendszerek jöttek létre, ezek közül legjelentősebb a her­mopoliszi, a héliopoliszi és a memphiszi teológia. A teológián belül bukkan fel a kezdetleges filozófiai gondolkodás is, az ősi mítoszok gyakorta már koz­mológiai elképzelések parabolái, s az istenalakok különféle elvont eszmék perszonifikációi. Egyes istenek lénye az idők folyamán egyre sokoldalúbb lett, aminek révén egymással is azonosultak, így jött létre az egyiptomi szin­kretizmus. Ozirisz és Ízisz kultusza a késő antik korban misztériumval­lásként a Római Birodalom egész területén elterjedt. Az egyiptomi vallási szisztéma lényegében az Óbirodalomtól egészen a görög-római korig válto­zatlan, tényleges minőségi változást csak Ehnaton rövid életű monoteista kísérlete jelentett. Mivel a vallás az egyiptomi kultúra egészét áthatotta, a hétköznapokat éppúgy, mint az intellektuális életet, a fennmaradt írásos emlékek zöme lényegében az egyiptomi vallás emlékei közé sorolható.

Egyiptom vallása és mitológiája

Egyiptom történelme és írásbeliségének története a Kr. e. 3. évezred elején, a Nílus menti korábbi fejedelemségek birodalommá való egyesítésével párhuzamosan kezdõdik. Vallási régmúltjáról való tudásunk legõsibb emlékei is ebbõl az idõbõl valók: a korai óbirodalmi korszak vallástörténeti anyagában lokális, városi védistenek sokaságát találjuk, akiknek totemisztikus tiszteletérõl a késõbbi egyiptomi istenvilág állatalakos ábrázolásainak gazdag szimbolikája tesz tanúbizonyságot. Ennek a periódusnak a jellegzetessége, hogy még hiányzik nem csupán az egységes pantheon, de az istenalakok közötti, késõbb oly természetes specializáció is: egy-egy település patrónusa övéi földjén minden fontos égi feladat birtokosa, isteni szerep betöltõje. A birodalom kialakulásával lassan kiformálódó pantheon élére is két jelentõ város védistene kerül: Memphis és Théba istene, Amon és Ré eredetüket tekintve egyaránt nap-, bika- és termékenységistenek, akiknek alakja már az óbirodalmi idõkben Amon-Ré néven egyesül. Attributumaikból is következik, hogy e kettõs fõisten felemelkedése mögött a termékenység-vallás elemeit kell keresnünk: maga a fõisten alapvetõ életelvet és nemzõerõt testesít meg. Mivel Egyiptom létének alapja a Nílus, nem meglepõ, hogy már a korai idõben megfigyelhetjük a Nílus-isten és a Földistennõ jelenlétét a mitológiai hagyományban. A késõi teológiai spekuláció szerint egyébként a világ két õsi isten-pár, Su és Nut, Geb és Tefnut nászának gyümölcse: az õ egyesülésükbõl származik az ég és a föld, a levegõ és a víz elválása. A mítosz az ember megteremtését a gyakran Amonnal azonosított Ptah nevéhez kapcsolta, az alvilág pedig a legtöbb szöveg szerint a sakálfejû Anubisz birodalma. Az istenek második generációjából való a termékenység- és Nílus-isten, Ozirisz és nõi párja, a termékeny anyaságot és Egyiptom életadó földjét is megjelenítõ Ízisz. Õk ketten testvérek, de férj-feleség is; ellenségeik egy ugyancsak testvér-házaspár, Széth, a forró sivatagi szél ura és Neftisz, a terméketlen sivatag úrnõje.

Az egyiptomi mitológia egyik központi motívuma is az e két istenpár között kibontakozó, a természetben évrõl évre megismétlõdõ küzdelem. A féltékeny Széth megöli Oziriszt, szétdarabolt testét pedig az alvilágra veti. Ízisz férje keresésére indul; aláereszkedik az alvilágba, összeilleszti a szétvágott testet, majd szerelmével új életre kelti azt. Ebbõl az életet fakasztó ölelésbõl származik Hórusz, az ujjászületõ világ ura, akit napkoronggal vagy az égbe emelkedõ sólyom képében ábrázolnak. Az egyiptomi ember ebben a történetben saját világára ismert: Amon napisten az élet forrása; Ozírisz és Ízisz násza a természet tavaszi ébredése, Ozírisz halála pedig a száraz évszakkal elkövetkezõ ínség ideje. A Nílus által fakasztott élet és a forró sivatagi szél keltette halál ciklikussága Egyiptom létének alaphelyzete, vallásának, mitológiájának motívuma is. Egyiptom liturgikus életének csúcspontja évrõl évre az Ozírisz-Ízisz mítosz felidézése volt: a feltámadó és meghaló isten már a legõsibb idõktõl élet és halál a természetben és az emberi életben is zajló küzdelmét szimbolizálta. Mindez nem homályosította el az idõk során Amon-Ré istenkirályi kultuszát, sõt Horusz 'megdicsõülését' is igyekeztek egy idõ után a napistennel való egyesülésként értelmezni. E fõalakok mellett a kozmikus istenek alig jutnak szerephez a pantheonban, a helyi istenek, a városi és kultúr-héroszok jelentõsége azonban a népi vallásosság világában egészen az ókor végéig töretlen maradt. Tudunk viszont egy olyan pillanatról az egyiptomi vallási kultúra történetében, amely szinte minden értelemben titokzatosnak és magmagyarázhatatlannak számít. Kr. e. 1370 körül az Egyiptomot már-már isteni hatalommal kormányzó fáraó, IV. Amenhotep - talán az állami kultusz és az Amon-papság befolyását csökkenteni akarva - vallási reformot vezetett be. Õ is egy régóta ismert isten, Aton, a fénylõ napkorong kultuszát tette hivatalossá; Amon nevét Atonéra íratta át a hivatalos szövegekben, a régi papság helyébe új, az elvont 'napkorong-isten' hitét népszerûsítõ papságot állított, magához személytelen égitest-istenéhez pedig költõi szépségû himnuszokat írt. A sok vallástörténész által monoteista kísérletnek ítélt reform a fáraó halálával elbukott: helyreállt a pantheon hagyományos rendje, az újbirodalmi korban pedig Amon hite már erõsebb, mint valaha volt. A késõi kor birodalmi vallásossága ismét változik: nagy népszerûségre jutnak az asztrál-kultuszok, a csillaghit és az asztrálmágia. Ebben a korban erõsödnek fel az egyiptomi hitvilág korábban is fontos elemei: a theriomorf, állatalakú istenek imádása, a ráolvasások és varázslatok divatja, az öncélú ritualizmus.

Egyiptom népe is monumentális templomokat emelve, azokban istenei szobrát õrizve gyakorolta vallását. A legfontosabb szentélyeket Amon tiszteletére emelték, de minden valamirevaló istennek megvolt a maga lakhelye, városa. Templomaik mélyén az egyiptomiak isteneik szobrát õrizték, a szentély körzetét pedig vízmedencékkel, kertekkel, ligetekkel vették körül. Az áldozatok zöme itt is ételfelajánlás, de kedveltek voltak a körmenetek, látványos vízi szertartások is. A vallási élet irányítását papi réteg végezte, amely az idõk során komoly politikai és gazdasági hatalomra is szert tett. Az õ kezükben volt az írás ismeretének és a tudományok mûvelésének privilégiuma, ám még hadvezérként is gyakran találkozunk fõpapokkal. Egyiptom vallási életének igazi irányítója azonban a fáraó, az uralkodó. Istenek gyermeke, 'az ifjú Hórusz' õ, aki földi halála után a pantheon magasába emelkedik.

Egyiptom történetébõl következõen a hellenizmus kora elõtt szinkretisztikus jelenségeknek alig találjuk a nyomát, hiszen ez a civilizáció meglehetõsen zártnak és védettnek bizonyult évezredeken át idegen hatásokkal szemben. Ez a nagyfokú stabilitás is okozhatta persze, hogy igen sok archaikus elem õrzõdött meg ebben a kultúrában; nem pusztán a természethez való közelség élménye, de õsi totemisztikus és fetisisztikus eszmék sokasága is. Volt azonban Egyiptom hitének egy olyan különleges vonása, amely azóta is felkelti a vallástörténészek figyelmét. Míg a kortárs civilizációkban a halál utáni élet, a lélek továbbélésének gondolata alig, vagy csak késõn bontakozott ki, addig Egyiptom hitének a gazdag túlvilághit adja igazi karakterét. Már az óbirodalom monumentális piramisai is arról tesznek tanúságot, hogy a halál utáni élet kérdése alapvetõ jelentõségû; a mitológiai szövegek, a szertartások sokasága ugyanezt támaszta alá. Jellemzõ az is, hogy az egyiptomi hitvilág aprólékos leírását is a halottkultusz szövegeibõl ismerjük: a Menphiszi és a Thébai teológia témája zömében a túlvilági élet, a 'Halottak könyve' anyaga pedig az egyiptomi hitvilágról szóló legfontosabb forrásunk.

A halottkultusz kiindulópontja az a meggyõzõdés, hogy az emberben õt túlélni képes eleven lélek lakozik. Ez a lélek két összetevõbõl áll, amelyek a halál pillanatában elszakadnak egymástól. Ka, az ember árnyképe ('hasonmás-lelke'), aki a test közelében marad, Ba pedig a halál után emberarcú madár képében az égbe száll. Ba idõrõl idõre visszatér az alvilágból, hogy ellenõrizze a halottról való megfelelõ gondoskodást. Ez a hiedelem a magyarázata annak, hogy az egyiptomiak szinte kínos gonddal készítették fel halottaikat az utolsó útra. A tetemet - ha arra mód volt - mumifikálták, értéktárgyait, használati eszközeit pedig mellé helyezték, a belsõségek és a vele maradó lélek, a Ka számára pedig külön helyet készítettek. A közrendû emberek sírjaiba apró szobrocskák is kerültek, hogy az elhalt helyett a túlvilágon õk dolgozzanak. A Halottak könyve szerint egyébként a holtak lelke isteni révészek közremûködésével vizi úton érkezik az alvilágra: a halotti szertartás során a sírba helyezett bárkák is ezt az utolsó utat jelképezik.

Megkülönböztetett gondoskodás járt ki az istenek fiainak, a fáraóknak. Jelképes ritusok után, gondosan mumifikálva került testük a piramis halotti kamrájába vagy a Királyok völgye valamelyik sziklasírjába. A fejedelmi holtat kísérõ pompa és gazdagság a fáraó égbe emelkedését készíti elõ: az uralkodó lelke 'Hóruszként a Napba száll', ahol maga is istenné, Ozirisszé változik. Az elõkelõk lelkérõl való gondoskodás a fáraói temetés kicsinyített mása: itt is mumifikálják a holttestet, gazdagon mellékletezik, az pedig kitüntetésnek számít, ha a végsõ nyughely a fáraó sírjának közelében van. Maguk a holt lelkek egyébként háborítatlan békében és nyugalomban élnek az istenek által áthatott túlvilágban: a közrendû tragédiája éppen az, hogy számára ez a lehetõség csak vágyálom marad.

A hellenisztikus és a római korban az egyiptomi vallási kultúra sajátos változásokon esett át. A hagyományos pantheon alakjait ebben az idõben szinkretisztikus módon azonosították a görög világ isteneivel, az egyiptomi mitológia elemei pedig szervesen épültek be a görög mediterrán világ hitébe. Ennek a folyamatnak a legfontosabb állomása Ozirisz és Ízisz hagyományos mítoszának a hellenisztikus világban való átformálódása volt; a két isten eredeti mítosza ezekben a késõbbi idõkben a 'meghaló és feltámadó istenek' mitológiai hagyományának folytatása volt.

AnuketAtum

Anubisz

Dedun

Geb

Hápi

Heh

Heket

A Hórusz-fiúk

Mafdet

Mihosz

Mihosz

Neith, Szaisz úrnője

 Nofertum vagy Nefertem

Nun

Nut

Khnum

Onurisz

Ozirisz, az Alvilág Ura

Su

Szahmet a hatalmas

Szatet

Szesat - A női írnok

Szelket

Szokarisz

Széth

Tefnut

Thot

Weret-Hekau