| Jegyzetek : Csokonai Vitéz Mihály: A magánossághoz |
Csokonai Vitéz Mihály: A magánossághoz
Csokonai Vitéz Mihály: A magánossághoz
Verselemzés
Csokonai ezt a művét Lilla- korszakában írta. Szentimentalista művei közé sorolhatnánk. Tulajdonképpen a magányosságban keres vigaszt, menedéket a viszonzatlan szerelem gyötrelmei elől. Hiszen pont ennek az évnek elején adták férjhez Lillát egy gazdag kereskedőhöz, és így Csokonai minden reményét elvesztette, hogy szerelme valaha is övé legyen. A költő lelkében örvénylő érzések megnyugvást keresnek, és úgy véli, hogy a csendben, magányban találják meg azt. 1798-ban Kisasszondon írta ezt a versét Csokonai. Ihletője valószínűleg egy csendes, ámde természeti csodákban gazdag, vonzó szépségű, nyugodt park lehetett, ahol fáradt lelke fájdalmaira gyógyírt lelt.
E versében a költő a magányosságot személyesíti meg, és mint egy nőalakhoz szól. Leírja kettejük viszonyát, illetve őt, magát is, mintha valóságos élő személy volna. Szinte isteníti, "kedves istenasszonynak" nevezi, végtelenül jónak, és kedvesnek mutatja be: "Mentsvára a magán szomorkodónak". Mint egy jó anya, vagy mint egy kedves asszony, aki gondoskodik az elesettekről:
"Te azt, ki megvetette a világot,
Vagy akinek már ez a nyakára hágott,
Kiséred és apolgatod;
Magát magával bíztatod."
A magány e műben valami olyan, ami Csokonai életéből hiányzik. Egy szerető, gondoskodó nő, feleség, vagy anya, aki ha szomorú vagy megvigasztal, és osztozik örömödben, ha jó a kedved. Hűséges, és nincs hazugság szavaiban, megérti őt:
"Ártatlanúl kecsegtetel magadba,
Nincs tettetés, sem csalfaság szavadba,
Hív vagy, nem úgy, mint mai
Színes világ barátai.
Csokonai megteremtette magának saját álomvilágát, ahol igazán boldog volt, és ahol szeretet övezte. Ott a magány volt "istenasszonya", ő pedig a megfáradt vándor, aki megnyugvást keresett és talált, és e helyen igazán örömteli lehetett élete:
"E helybe andalogni jó,
E hely poétának való."
Ebben az időszakban, vagyis a 18. század végén valóságos kultusza volt a szentimentalista irodalomban, a befeléfordulásnak, az emberektől való elrejtőzésnek, vagyis a magány megjelenítésének. A vers szentimentalista stílusban íródott. Természetesen e stílusirányzat más nyomai is felfedezhetők a versben: többek között jellemző a versre a melankólia, a boldogság utáni vágy, a magány motívuma (hisz az egész vers e téma köré épül), és a természet szeretete is, hiszen a verset olvasva többször is megjelenik a természet:
"Honnyod csupán az érző
Szív és szelíd falu s mező."
A vers műfaja elég összetett, mivel ez az óda és az elégia tulajdonságait is magában hordozza. Elégia, hiszen hangulata meglehetősen melankolikus, a reménytelen szerelem képei is fölvillannak, de egyben egy óda is a magányhoz. Az ilyen verseket elégik- ódának szokták nevezni.
Figyeljük meg jobban a vers szerkezetét. Több részre is oszthatjuk: az első részben örömét írja le a költő, hogy rátalált a Magánosságra:
"Öröm nekem, hogy lakhelyedbe szálltam,
Hogy itt Kisasszondon reád találtam,"
A következő nagyobb szerkezeti egység a 2. és 3. strófákból áll. Itt a magány "otthonát" mutatja be, vagyis azt, hogy a fáradt lelkek, hol találhatnak megnyugvást. Mindezt tájleírásba ágyazva tárja elénk a költő. Ebben a részben találunk klasszicista vonást is:
"Két hegy között a tónak és pataknak
Nimfái kákasátorokban laknak;
S csak akkor úsznak elő,
Ha erre bőlcs s poéta jő."
Itt visszautal Csokonai az ókori görög és római mitológiára, ami jellegzetes klasszicista sajátosság. Ám ebben az esetben ez a négy sor különleges társadalmi mondanivalót is takar. Mint tudjuk a nimfák a természetben éltek, és sok esetben a szépet, a jót, az ártatlanságot személyesítik meg. Csak a jó embereknek jelentek meg, akik tisztelték őket, a természetet és egymást is, azonban, akik nem, azok számára láthatatlanok maradtak. Mint ahogy a versben is láthatjuk, "csak akkor úsznak elő, ha erre bőlcs s poéta jő.", tehát a bölcseknek és poétáknak jelennek meg a nimfák, és ezzel egyben mintha a többi ember fölé emelnék őket. Valójában pedig azt hangsúlyozza ki, hogy az élet szépségeit, értékeit csak a művelt emberek veszik észre, mert csak ők méltóak rá. Ez a felfogás is klasszicista eszméket hordoz.
A 3. nagy szerkezeti egység a 4. és 5. versszakokból áll. Ez az előző rész ellentéte. Azt a világot mutatja be, amit a Magánosság elkerül: "Te a királyok udvarát kerűlöd,
Kerűlöd a kastélyokat;
...
Futsz a csatázó trombiták szavától,
Futsz a zsibongó városok falától:"
A 6-7. versszakok a magány jótéteményeit fogalmazzák meg, erőt adó, éltető forrás itt magány, aki az egyszerű költőből, a semmiből világot teremtő zsenit formál. Ez a motívum pedig a romantika korai jele.
A negyedik rész Csokonai és a Magánosság ("kedves istenasszony") kapcsolatáról beszél nekünk.
Az utolsó két versszakban egy újabb szerkezeti egységet fedezhetünk fel, egyben az utolsót is. Itt már megjelenik a halál utáni vágyódás, a szabadulni akarás, de egyben nagyon nyugodt is. Úgy véli, ha eljő a halál, akkor már minden más lesz, nem fog többé fájni az evilági szenvedés, ott végre békét lelhet: "Áldott Magánosság! öledbe ejtem
Ottan utólsó könnyemet,
Végtelen álmaidba elfelejtem
Világi szenvedésemet."
A költői eszközök közül kiemelném a megszemélyesítés, hiszen már maga a cím is egy megszemélyesítés. Megtestesíti a magányosságot, hiszen hozzá beszél, neki ír, és valahol ezzel Lillához szól. Lilla iránt érzett gyötrő szerelme juttatta oda, hogy jobban kedveli már a magányt, mint a nyüzsgő társasági életet, és szívesebben sétál a természetben, mint az örvénylő sokaságban a város utcáin. Ez a megszemélyesítés végigvonul a versen, vagyis allegóriává teljesedik ki. Másik igen fontos költői eszköze még e versnek az ellentét. Ellentét van a 2- 3. és 4. szerkezeti egység között, például:
"Estvéli hűs álommal elborítja
A csendes éjnek angyalát.
...
A félelem s bú a vad únalommal-
Csatáznak ott a tiszta nyúgalommal.
...
Hol bíztatásit titkos égi szónak
Hallhatja a boldogtalan."
Ezekkel az ellentétekkel fokozást ér el a mű végére. Ellentétet találunk a vers első és utolsó versszaka között is. Az első és utolsó versszakokban majdnem ugyanazok a képek jelennek meg, de az értelmük megváltozik. Az első versszak még a természet nyugodtsága, idillje utáni vágyakozást jelenti, míg az utolsó strófában már az örök magányosságra, az elmúlásra vár, azt próbálja siettetni. A mű első és utolsó sora teljesen ugyanaz ("Áldott Magánosság, jövel!), ámde jelentésük, a másik 10 versszak miatt már nem egyezik. A többi strófa értelme, és a közöttük fellépő ellentétek miatt nem jelentheti ugyanazt ez a két sor.
A mű strófaszerkezete meglehetősen újfajta. 11 és 8 szótagos sorok váltakoznak (11-8-11-8-11-11-8-8), az azonos szótagszámú sorok rímelnek. Így az első négy sorban kereszt-, a második négy sorban páros rímeket találunk. A sok rím miatt a mű egészen "dallamos", a sorvégi rímek szinte csilingelnek. Ebben is ellentétre bukkanunk, hiszen a vers melankolikus hangulatához csengő rím párosul, ami éppenhogy a boldogság kifejezésére alkalmas.
E versében Csokonai elhagyatottságának ad hangot, bár ezt csak burkolt formában közli az olvasóval. Fájdalmai elől bujdokolva a Magánosság erdejébe jut, ahol végre úgy érzi igazi megnyugvást lelt, ezért hát hívja, várja szinte e fájdalmas földi lét lezárását, az elmúlást, hogy az örök magányosságba burkolózva elfeledhesse bánatát, gyötrelmeit. Ez a vers, azt hiszem, Csokonai Lilla- korszakának egyik legmegrázóbb és egyben legszebb alkotása is, melyet igazán talán soha senki sem fog tudni teljesen megérteni.
Az estve
Ezt az 1789/1798-ben keletkezett művet még debreceni diákként írta. Egy versírói feladatként kapta, hogy a picturát és a sententiát szemléltesse. Két változatban készítette el, a tökélyre törekvés miatt. Címe a napszakra, az estére utal. Az este átmenet a nappal és az éjszaka, valamint a világosság (felvilágosodás) és a sötétség (középkor) között.
Szerkezete a pictura v. rokokó (1-3. vsz.)-sententia v. klasszicizmus (4. vsz.)-pictura v. szentimentalizmus (5-7. vsz.) változására épül. Az első nagy egység hangulata nyugodt, csendes és meghitt. Távolról a közeli felé haladva figyelhető meg a lemenő nap. Ez a rész bővelkedik rokokó kellékekkel: miniatúra (cseppecske, madárka, bájos apróságok), színérzetek (aranyos, pirult, halavány), hanghatások (fülemile, pacsirta, hangicsál)- erős zeneiség (b, m alliterációja), más érzetekre hatás (harmat, rózsa, balzsam). Alapképe egy metafora: nap = tündöklő hintó; és egy megszemélyesítés: mosolyog az estve. A költemény kezdetét az alkonyi természet finom leírása adja költői képek egész sorával. Az első rész csupa szín és hang és alig-alig érezhető a mozgás. Szelíd, nyugodt hangulatot áraszt a természet, az alkonyi erdő. A vers elején kifelé figyel a költő, majd a következő részben befelé fordul, a külvilágot önmagára vonatkoztatja. A harmonikus természet ideálvilágába menekül a "szomorú lelkű" Csokonai. Egyéni bánatára csak a természet nyújthat vigaszt. A sok jelzős szókapcsolatból ered a szomorkás és melankolikus hangnem. Az érzékelés kiszélesedik ebben a strófában: az alkonyi természet színeit, hangjait illatérzetek egészítik ki. A rokokó elemei mellé mitológiaiak is párosulnak. Az erdő "fűszerszámozott theátrommá", illatos színházzá varázsolódik át. A harmadik bekezdésben Csokonai egyéni bánatának társadalmi okát tárja fel. Ez a magány és az otthontalanság a civilizációban, mert mindent a pénzszerzés vágya mozgat (kevély, fösvény). Az itt található igéi a civilizációt jellemzik (zsibong, tolong). A költő megállítaná az időt, késleltetné komor és setét éj eljövetelét. Az éjszaka az elviselhetetlen emberi világ képévé tágul. Az esti természet csendes szépségével szembeállítja a zajos, durva, közönséges emberi társadalmat, melyet a kevély és a fösvény csörtetése ural. Kiszakad a költőből a panasz: "e világban semmi részem nincsen".
A negyedik versszakban a vers hosszabb, elmélkedő részében írja le, hogy a világ romlottságáért a "bódult emberi nem" a felelős, mert eltért a természet törvényeitől. Ez bírálat a társadalom számára. A további eszmefuttatásban rousseau-i gondolat jelenik meg: a magántulajdon ("az enyim, a tied") megjelenése megszüntette az ősi egyenlőséget. Rendezőelve az ellentét, múlt és jelen ellentéte. Alapellentéte: magántulajdon-ősközösségi társadalom. A szépnek látott múltat a negatív festés módszerével (tagadás) idézi fel: a korabeli társadalom bűneinek, visszásságainak hiányát sorolja fel leltárszerűen. Minden civilizációs betegség a magántulajdon következménye: háború, jogi egyenlőtlenség, úri törvények, adó, királyság, rablóvá válást. Gyakran utal a magyarországi viszonyokra is (dézsma, porció). A magántulajdon minden baj és háborúskodás forrása. A nyomorúság hajtja az embereket erkölcstelen cselekedetekre (tolvajlás).
A korabeli feudális viszonyok kemény bírálata után a befejező részben visszatér a természethez. Ez a megoldása a problémáknak is. A természet az ember számára szabadságot jelent. A vers zárlata: az emberek közötti egyenlőség vágyának himnikus megszólaltatása. Csokonai is a természet gyermekének vallja magát, számára ez a menedéket nyújtó otthon.
Műfajilag a vers bölcseleti óda, vagyis az emberiség súlyos kérdéseinek feltárásával foglalkozik. Verselése a gondolati költemények jellegzetes formája, tehát hangsúlyos (felező tizenkettes), rímelése párrím. A verset a társadalombíráló rész kihagyásával Pozsonyban a Diétai Magyar Múzsa kiadta.
Csokonai szerelmi költészete
Csokonai Komáromban ismerkedett meg nagy szerelmével, Vajda Juliannával, egy gazdag kereskedő lányával, akit verseiben Lillának nevezett. A lány is viszonozta érzelmeit, s Csokonai zaklatott életében talán ez volt az egyetlen boldog korszak. Nagy erőfeszítéssel keresett állást a Dunántúlon, de közben a lányt férjhez adták egy másik férfihoz. E nagy szerelem élménye, s később a kiábrándulás hívta életre verseit, melyet "Lilla, érzékeny dalok III. könyvben", 1802-ben rendezett sajtó alá. A 60 versből megszerkesztett ciklus a boldog szerelem hangjával kezdődik (rokokó, anakreoni dalok) és a reménytelenséggel, a kilátástalansággal (szentimentalizmus) zárul. Ezekből a versekből eltűnik a korai költeményekre jellemző örömérzet kecses játékosság. Helyette a mélyen átérzett és megszenvedett csalódottság, fájdalmas szenvedés lép. A Lilla-ciklus legszebbnek tartott elégiái a búcsúzás, a kényszerű elválás fájdalmas hangján szólnak.
A pillantó szemek, A boldogság, Tartózkodó kérelem
E három költemény fejezi ki leginkább a költő Lilla - Vajda Julianna - iránt érzett szerelmét. A pillantó szemek a kezdetektől indul el, arról szól, hogy miként igézte meg a költő Csokonait Lilla szemei. A boldogság, mint címe is jelzi, a beteljesedett szerelmet fejezi ki. E két mű keletkezési ideje 1797, tehát az egész életét meghatározó szerelem kellős közepe. A Tartózkodó kérelem később, 1803-ban született, a csalódott szerelem korszakában. Itt Lillát egy tulipánhoz hasonlítja. Mindhárom költemény rokokó stílusban íródott. A rokokó Csokonai számára a szépség és a boldogság világát jelentette, a hétköznapi dolgokon való felülemelkedést. Legfőbb tárgyköre a viszonzottnak érzett szerelem, a finom erotika.
A tihanyi Ekhóhoz
Egy korábbi vers átdolgozása, csak később, 1803-ban került a Lilla-dalok közé. Ez a csalódott szerelem korszaka, ezért magány és szentimentalizmus hatja át a művet. A magány egy választott életforma, a jobbak, a nemesebbek, az igazabbak kivonulása a civilizációból a természet magányába. Két változata van: A füredi parton, A tihanyi Ekhóhoz. Álekhós vers, mert alapja a régi magyar irodalom (ekhós vers), fiktív párbeszéd az Ekhóval. Az utolsó sorok ismétlése a nyomatékosításra szolgálnak.
A vers műfaja elégico-óda, tehát elégia és óda is egyben. Ódai jellemzője, hogy címzettje, megszólítottja természeti jelenség, megszemélyesített fogalom, egy allegorikus alak (Ekhó). Az elégia ókori görög eredetű, disztichonban megírt műfaj. Az újkorban fájdalmas, lemondó hangulat kapcsolódott hozzá. Alapja az értékpusztulás, leíró módszere az érték- és időszembesítés. A fájdalom a vers végére enyhül.
A kompozícióban gyakoriak az ódai megszólítások. Az első két strófa a csalódott, magányos költőt mutatja be ("Addig én itt sírva sírok"), ez szentimentalista alaphelyzet. A strófák közt ellentét feszül, amit a két part (Tihany-Füred) testesít meg. Ez a vers hangulati mélypontja, mert minden sora megszenvedetten igaz. A következőkben, egészen a 6.vsz.-ig a költő magányának okait tárja fel. A hanghatások bántóak, kemények (r, k, sz), Csokonai érzésének kifejezői. A rideg természet mégis megértőbb az emberi társadalomnál. Külön szól a kollégiumból való kicsapásáról, a barátairól (3-4.vsz.), Lillában való csalódásáról (6.vsz.)- a csalódottság okai a tiran, zsarnoki törvények. Az l betűk lágyítják a hanghatást.
A 7-10.vsz.-okban Csokonai túljut a hangulati mélyponton, megtalálja a megoldást: vissza a természethez! Fokozatai: 1. igénytelenség, 2. ember és polgár: a Martinovics mozgalom és a fr. jakobinusok jelszava. Az ember természeti lény, a polgár közéleti személy. Az ember a természettel, a polgár a társadalommal él harmóniában. 3. a felvilágosodás egyik fő gondolata: a bölcsesség, mint ideális létezési forma magasztalása 4. a költő öntudattal az utókor elismerésére vágyik. Ez a négy fokozat adja a teljességre törekvő embert, aki otthon érzi magát a természetben és a társadalomban.
Verselésére a szimultanizmus jellemző. Időmértékes verselésként trocheusi, hangsúlyosként változó szótagszám a meghatározó.
A felvilágosodott gondolkodókra jellemzőoptimizmus Csokonainál összekapcsolódik a jelenre vonatkozó keserű életszemléletével. Ezért költeményeiben, leveleiben mindig a későbbi századról szól. "Majd talám a boldogabb időben./Szent lesz tisztelt hamvamért."
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
