XV. FEJEZET

A halál utáni élet különleges esetei

Gyakorlatilag nincs különbség egy pszichikus képességekkel rendelkező elhunyt és egy átlagos ember halál utáni tudatossága között, kivéve, hogy mivel a pszichikus valószínűleg jobban ismeri az asztrális anyagot, ezért otthonosabban fogja magát érezni új környezetében. Pszichikusnak lenni annyit jelent, hogy bizonyos módon érzékenyebb fizikai teste van, mint a legtöbb embernek, ennek következtében a fizikai test levetése után ez az egyenlőtlenség többé nem létezik.

A hirtelen halálnak – mint amilyen egy baleset eredménye – nem kell szükségszerűen bármi módon rossz hatással lennie az asztrális testre. Ugyanakkor a legtöbb ember számára a természetes halál előnyösebb, mert az idős ember lassú leépülése vagy a hosszantartó betegség pusztító hatása szinte elkerülhetetlenül együtt jár az asztrális részecskék jelentős fellazulásával és szétszóródásával, és így amikor az ember visszanyeri az öntudatát az asztrális síkon, akkorra legalább is a fő munkát már elvégezte.

A legtöbb esetben, amikor a földi életnek hirtelen szakad vége szerencsétlenség vagy öngyilkosság miatt, a kâma (vágy) és a prána (életerő) közötti összeköttetés nehezen szakad meg, és ennek következtében az asztrális test erőteljesen felélénkül.

A princípiumok visszahúzódása a fizikai burokból – amikor ez bármilyen hirtelen halál következménye – hasonló ahhoz, mint amikor a csonthéjas magot kiszakítják az éretlen gyümölcsből. Az asztrális anyag legsűrűbb fajtájának jelentős része még mindig a személyiségen csüng, ami ennek következtében a hetedik, vagyis a legalsó asztrális alsíkhoz van kötve.

Az a mentális rémület vagy zavar, amely néha a hirtelen halált kíséri, természetesen nagyon kedvezőtlen előkészületet jelent az asztrális életre. Bizonyos ritka esetekben a megrázkódtatás és rémület a halál után egy ideig megmaradhat.

A halálbüntetések áldozatai, eltekintve attól a sérüléstől, amit az asztrális test hirtelen kirántása okoz a fizikaiból, a gyűlölettől, szenvedélytől és a bosszúállástól lüktetve különösen veszedelmes alkotóelemet jelentenek az asztrális világban. Egy fizikai testében levő gyilkos kellemetlen lehet a társadalomra, de érthetően sokkal veszélyesebb, amikor hirtelen eltávolítják a testéből. Amíg a társadalom meg tudja magát védeni a fizikai testben levő gyilkostól, addig jelenleg még védelem nélkül áll azokkal a gyilkosokkal szemben, akik szenvedélyeik teljes áradatával hirtelen kerülnek az asztrális síkra.

Az ilyen emberek kiválóan működhetnek más gyilkosok felbujtóiként. Jól ismert dolog, hogy néha egy adott típusú gyilkosság ugyanabban a közösségben újra és újra megismétlődik.

Az öngyilkos helyzetét tovább bonyolítja az a tény, hogy öngyilkossága rendkívüli módon csökkenti felső Énjének azt a képességét, hogy alsó részét visszavonja önmagába, és ezért más és nagy veszélyeknek teszi ki azt. Emlékeznünk kell azonban arra, hogy – amint már mondtuk – az öngyilkosság bűne lényegesen eltérő a körülmények szerint, Szókratész erkölcsileg kifogástalan tettétől kezdve az összes fokozaton keresztül egészen a hitvány gazember tettéig, aki azért követ el öngyilkosságot, hogy saját bűncselekménye fizikai következményeitől elmeneküljön, és természetesen a halál utáni helyzet is ennek megfelelően változik.

Az öngyilkosság karmikus következményei általában jelentősek, bizonyosan hatással vannak a következő életre és valószínűleg egynél több életre. A Természet ellen elkövetett bűntény, amely összeütközésbe kerül azzal az előírt időtartammal, ami a fizikai élet hosszára ki van jelölve. Ugyanis minden embernek meghatározott élethossza van, amelyet a megelőző okok bonyolult szövedéke – vagyis a karma – határoz meg, és ennek az időtartamnak el kell telnie a személyiség szétbomlása előtt.

A szellemi beállítottság a halál időpontjában meghatározza a személy további helyzetét. Így jelentős különbség van aközött, aki életéről emberbaráti indítékokból mond le, és aközött, aki önző indítékokból – mint például félelem – pusztítja el életét.

A tiszta és spirituális beállítottságú emberek, akik például baleset áldozatai, a kijelölt élettartamukból hátralevő szakaszt boldogan átalusszák. Más esetekben tudatosak maradnak, gyakran egy ideig a földi életüket lezáró jelenetbe keveredve – bármilyen régióhoz tartozzanak is – az asztrális testük legkülső rétegében maradva. A normális kâmaloka-beli életük nem kezdődik meg addig, amíg a földi élet természetes szövedéke le nem fejtődik, és élénken tudatában vannak mind az asztrális, mind a fizikai környezetüknek.

Ezért egy pillanatig sem szabad azt feltételezni, hogy mivel az asztrális élet sokban felette áll a fizikainak, emiatt az ember jogosult öngyilkosságot elkövetni, vagy keresni a halált. Az ember fizikai testet olyan célból ölt, amelyet csupán a fizikai világban érhet el. Vannak olyan elsajátítandó leckék, amelyeket sehol nem lehet megtanulni, csak a fizikai világban, és minél hamarabb tanuljuk meg azokat, annál hamarabb szabadulunk meg attól a szükségszerűségtől, hogy visszatérjünk az alsó és korlátozottabb világba. Az Énnek sok fáradtságot kell magára vennie, hogy egy fizikai testben szülessen meg, és hogy átélje a korai gyermekkor fárasztó időszakát, aminek során fokozatosan és sok erőfeszítéssel némi irányítást szerez új tudathordozói felett, ezért erőfeszítéseit nem szabad ostobán elpocsékolni. Ebből a szempontból az önfenntartás ösztöne az, aminek engedelmeskedni kell, mivel az embernek az a kötelessége, hogy földi életét a legjobban használja fel, és addig tartsa meg, ameddig a körülmények megengedik.

Ha valaki, akit hirtelen meggyilkolnak, alantas, kegyetlen, önző és érzéki életet élt, teljesen tudatos lesz a hetedik asztrális alsíkon, és hajlamos arra, hogy egy szörnyű gonosz lénnyé fejlődjön. Olyan vágyaktól feltüzelve, amelyeket többé nem képes kielégíteni, megkísérelheti kielégíteni szenvedélyeit egy médiumon, vagy bármilyen érzékeny emberen keresztül, akit megszállhat. Az ilyen lények ördögi élvezetet találnak abban, hogy mindenféle asztrális megtévesztést bevessenek, hogy másokat is ugyanazokba a kicsapongásokba vigyenek, amelybe maguk is rászoktak. Ebből a csoportból és az életre keltett burokból keletkeznek a kísértők, az egyházi irodalom ördögei.

Az alábbi idézet egy erőteljesen megfogalmazott beszámoló a hirtelen halál áldozatairól, akár öngyilkosok voltak, akár balesetben haltak meg, amikor az áldozatok durva és romlott emberek. „Ha bűnös és érzéki emberek, akkor boldogtalan árnyakként kószálnak… amíg csak el nem érkezik a haláluk órája. A földi szenvedélyek, amelyek az ismerős helyszínekhez kötik őket, teljes virágzásukban megszakadtak. Csábítják őket kielégítésüknek azok a lehetőségei, amelyeket helyettesítőként a médiumok nyújtanak. Ők a középkori pishâchak, az incubusok és succubusok, ők a szomjúság, a falánkság, a kéjelgés és a kapzsiság démonai, ők azok a különösen fondorlatos, gonosz és kegyetlen elementárisok, akik áldozataikat szörnyű bűntényekre ingerlik, és élvezik elkövetett bűncselekményeiket”.

A csatákban megölt katonák egyáltalán nem ebbe a kategóriába tartoznak, mert függetlenül attól, hogy az ok, amiért harcolnak, valójában helyes vagy sem, ők úgy gondolják, hogy helyes, számukra ez a kötelesség szava, életüket önként és önzetlenül áldozzák fel. Borzalmassága ellenére ezért a háború mégis egy bizonyos szinten hatékony tényező lehet a fejlődésben. Ez az igazságmagja a mohamedán fanatikusok elképzelésének is, akik szerint annak, aki a hitért harcolva hal meg, a következő világban nagyon jó élete lesz.

Amikor gyermekek fiatalon halnak meg, valószínűtlen, hogy sok vonzódást fejlesztettek volna ki az asztrális világ legalacsonyabb síkjaihoz, és a tapasztalat azt mutatja, hogy ritkán lehet találkozni velük a legalsóbb asztrális alsíkokon.

Néhány ember olyan kétségbeesetten ragaszkodik az anyagi létezéshez, hogy halálukkor az asztrális testük nem tud teljesen elválni az éterikustól, ennek következtében még éterikus anyaggal körülvéve ébrednek fel. Az ilyen emberek nagyon kellemetlen helyzetben vannak, az őket körülvevő éterikus burok elvágja őket az asztrális világtól, ugyanakkor természetesen el vannak vágva a közönséges fizikai élettől is, mivel nincsenek fizikai érzékszerveik.

Ennek eredményeként magányosan, némán és rémülten sodródnak ide-oda, képtelenül arra, hogy bármelyik sík lényeivel érintkezésbe lépjenek. Nem képesek megérteni, hogy ha elengednék eszeveszett kapaszkodásukat az anyagba, akkor néhány pillanatig tartó öntudatlanság után átcsúsznának az asztrális sík szokásos életébe. De nyomorúságos fél-tudatosságukkal ragaszkodnak szürke világukhoz, ahelyett, hogy inkább abba merülnének bele, amiről azt gondolják, hogy a teljes megsemmisülés, vagy akár a pokolba, amelyben megtanultak hinni.

Egy idő után az éterikus burok kimerül, és a természet rendje minden erőlködésük ellenére helyreáll. Néha teljes kétségbeesésükben vakmerően elengedik magukat, még a megsemmisülés gondolatát is jobbnak tartják adott helyzetüknél, amelynek eredménye aztán meglepően kellemes számukra.

Néhány esetben esetleg egy másik asztrális lény segíthet rajtuk azzal, hogy rábeszéli őket, engedjék el azt, ami számukra az életet jelenti, és emelkedjenek ki belőle.

Más esetekben olyan szerencsétlenek lehetnek, hogy felfedezik, hogyan újíthatják meg valamennyire a fizikai élettel való kapcsolatukat egy médiumon keresztül, bár rendszerint a médium „szellem-vezetője” – nagyon helyesen – megtiltja a közeledésüket.

A „vezetőnek” igaza van, amikor így tesz, mert az ilyen lények rémületükben és zavarukban teljesen gátlástalanná válnak, és megszállhatják, sőt meg is őrjíthetik a médiumot, úgy harcolva, ahogyan egy vízbefúló küzd az életéért. Csak akkor érhetnek el sikert, ha a médium Énje testeinek megtartásában meggyengült amiatt, hogy nemkívánatos gondolatokat vagy szenvedélyeket enged meg magának.

Néha egy lény képes lehet megszállni egy kisgyermek testét, kiűzve belőle azt a gyenge személyiséget, akinek szánva volt, vagy néha még megszállhatja egy állat testét is, mivel a csoportlélek-töredék, ami egy állatnál az Énnek felel meg, kevésbé tartja kezében a testet, mint az Én. Az ilyen megszállás lehet teljes vagy részleges. A megszálló lény így újra érintkezésbe lép a fizikai síkkal, az állat szemein keresztül lát, az állatnak okozott bármely fájdalmat megérez, valójában – már ami a saját tudatát illeti – erre az időre ő az az állat.

Az az ember, aki így összekeveredik egy állattal, nem tudja tetszése szerint elhagyni az állati testet, hanem csak fokozatosan és jelentős erőfeszítéssel, ami valószínűleg több napig tart. Általában csak az állat halálával szabadul meg, és még akkor is marad benne asztrális kevert anyag, amitől meg kell szabadulnia. Az állat halála után az ilyen lélek néha megkísérli egy ugyanazon fajhoz tartozó másik állat megszállását vagy bármely más teremtményét, amit kétségbeesésében meg tud ragadni. A leggyakrabban megszállt állatok kevésbé fejlettek, mint például a szarvasmarha, a birka és a sertés. Az értelmesebb teremtményeket, mint a kutyát, a macskát és a lovat, úgy tűnik, nem lehet olyan könnyen megfosztani testüktől, bár néha ilyen esetek is előfordulnak.

Minden megszállás, akár emberi, akár állati test legyen is az, rossz és akadályozó a megszálló lélekre nézve, mivel ideiglenesen megerősíti az anyaghoz kötődését, és így késlelteti a természetes fejlődését az asztrális életben, azonkívül nemkívánatos karmikus kapcsolatokat hoz létre.

Egy olyan ember esetében, aki bűnös vágyból vagy másképpen nagyon erős kapcsolatot hoz létre bármilyen típusú állattal, az asztrális teste állati jellegzetességeket mutat, és megjelenésében arra az állatra hasonlíthat, aminek tulajdonságait a földi élet alatt támogatta. Különleges esetekben az ember összekapcsolódhat az állat asztrális testével, és mint egy rab, hozzá lehet láncolva az állat fizikai testéhez. Az ember tudatos az asztrális világban, megvannak az emberi képességei, de nem képes sem az állati testet irányítani, sem magát kifejezni ezen a testen keresztül a fizikai síkon. Az állati szervezet inkább börtönként szolgál, mint tudathordozóként, továbbá az állati lélek nincs kirakva, hanem megmarad saját teste lakójának.

Az ilyen esetek magyarázzák meg – legalábbis részlegesen – a keleti országokban megtalálható gyakori hitet, hogy az ember bizonyos körülmények között állati testben születhet újjá.

Hasonló sorsra juthat egy ember, amint az újraszületés felé vezető útján visszatér az asztrális síkra, ezt az Újraszületés című XXIV. fejezetben ismertetjük.

Az emberek azon csoportját, akiket az aggodalom határozottan leszorít a földhöz, gyakran „földhöz kötötteknek” nevezik, ahogyan Szent Márton kifejezte, az ilyen emberek a „visszamaradók”, nem pedig „visszatérők”, mivel képtelenek arra, hogy mindaddig teljesen elszakadjanak a fizikai anyagtól, amíg olyan tevékenységet találnak, amely iránt különösen érdeklődnek.

Korábban már láttuk, hogy a fizikai halál után a valódi ember állandóan húzódik visszafelé a külső testeiből, és hogy különösen a manasz vagyis az elme igyekszik megszabadulni a kâmától vagyis a vágytól. Bizonyos ritka esetekben a személyiség vagy alsó ember olyan erősen a kâma irányítása alá kerülhet, hogy az teljesen elnyomja az alsó manaszt, és nem tud megszabadulni. A felső és az alsó mentális közötti összekötő kapocs, „az ezüst fonál, amely a Mesterhez köti”, kettétörik. Ezt az okkultizmusban a „lélek elvesztésének” szokták nevezni. Ez a személyes én elvesztése, amely elválik szülőjétől, a magasabb Éntől, és így megsemmisülésre ítéli magát.

Ilyen esetben még a földi élet alatt az alsó négyesség kiszakad a hármasságból, vagyis az alsóbb manasz által irányított alsóbb princípiumok el vannak vágva a magasabb princípiumoktól, az âtmâtól, a buddhitól és a felső manasztól. Az ember kettéhasadt, az állati rész kiszakította magát, szabaddá vált, zabolátlanul megy tovább, és magával viszi annak a manaszi fénynek a visszatükröződéseit, amelyeknek az életén keresztül vezetnie kellett volna őt. Egy ilyen teremtmény – mivel rendelkezik értelemmel – veszélyesebb még egy fejletlen állatnál is, bár emberi formája van, természete azonban vadállati, az igazság, a szeretet és a méltányosság érzékelése nélkül.

A fizikai halál után egy ilyen asztrális test szörnyű erejű lény, és annyiban egyedülálló, hogy bizonyos ritka körülmények között képes újraszületni az emberi világban. Az állatiak kivételével nincsenek ösztönei, csak a szenvedélyei hajtják, még csak nem is az érzései, olyan ravaszsággal rendelkezik, amelyben egyetlen állat sem versenyezhet vele, szándékos gonoszságával eléri az aljasság legmagasabb fokát, és minden normális emberi lény természetes ellensége. Egy ebbe az osztályba tartozó lény – amelyet elemetárisként ismerünk – minden egymást követő újraszületéssel mélyebbre süllyed, amíg a gonosz erő fokozatosan kimerül, és mivel el van vágva az élet forrásától, elenyészik. Felbomlik, és így megszűnik, mint önálló létező.

Az Én nézőpontjából tekintve ebből a személyiségből nincs hasznos tapasztalatok aratása, a „sugár” semmit sem hoz vissza magával, és az alsó élet teljesen és egészében sikertelen.

Az elementáris szót a különböző írók többféle értelemben használják, azonban ajánlatos, hogy használatát a fent leírt lényre korlátozzuk.

XVI. FEJEZET

Az asztrális sík

Ezt a fejezetet – már amennyire a téma bonyolultsága megengedi – az asztrális sík vagy világ természetének, megjelenésének, sajátosságainak, stb. leírására korlátozzuk. Egy későbbi fejezetet az asztrális világban élő lények felsorolásának és leírásának fogunk szentelni.

Az intelligens tanuló rá fog jönni, hogy fizikai nyelven milyen rendkívül nehéz megfelelő leírást adni az asztrális világról. A feladat ahhoz hasonlítható, mint amikor valamilyen ismeretlen trópusi erdő felfedezőjét arra kérik, hogy adjon teljes leírást arról a vidékről, amelyet bejárt. Az asztrális világ leírásának nehézségeit két tényező még tovább nehezíti:

1. A látottak emlékének az asztrális síkról a fizikaira történő pontos lefordítása nehézsége, és

2. a fizikai sík nyelve alkalmatlan sok olyan dolog kifejezésére, amiről tudósítani kell.

Az asztrális világ egyik legfeltűnőbb jellegzetessége az, hogy folytonosan változó alakokkal van tele. Nemcsak elementális eszenciából álló és egy gondolat által életre keltett gondolatformákkal találkozunk, hanem az elementális eszencia nagy tömegével is, amelyből folyamatosan alakok merülnek fel, és amelyben ismét eltűnnek. Az elementális eszencia minden alsíkon sok száz változatban létezik, mintha a levegő látható lenne, és gyöngyházhoz hasonló változó színű és állandó hullámzó mozgású lenne. A gondolatáramok folyamatosan átrezegtetik ezt az asztrális anyagot, az erős gondolatok hosszú ideig élőlényekként maradnak fenn, a gyenge gondolatok az elementális eszenciába burkolóznak, majd újból kilebegnek belőle.

Már láttuk, hogy az asztrális anyag hét halmazállapotban létezik, amelyek megfelelnek a szilárd, folyékony, gáznemű, stb. hét fizikai halmazállapotnak. Az anyag e hét halmazállapotának mindegyike az asztrális sík hét alsíkja vagy alosztálya egyikének az alapja.

Szokássá vált erről a hét szintről úgy beszélni, mintha egymás fölé volnának elrendezve, a legsűrűbb alul, a legfinomabb pedig felül, és sok ábrán valóban így is ábrázolják. A szemléltetés e módjának van némi igazságalapja, de ez nem a teljes igazság.

Minden alsík anyaga áthatja az alatta lévő alsík anyagát, ennek következtében a Föld felszínén mind a hét alsík együtt, ugyanazon a helyen létezik. Viszont az is igaz, hogy a magasabb asztrális alsíkok messzebbre terjednek ki a fizikai Földtől, mint az alsóbb alsíkok.

Az asztrális alsíkok közötti viszony kifejezésére van egy nagyon helytálló analógia a fizikai világban. A folyadékok jelentős mértékben áthatják a szilárdakat, például a víz megtalálható a talajban, a gáz áthatja a folyadékokat (a víz általában jelentős mennyiségű levegőt tartalmaz), és így tovább. Viszont alapjában véve az is igaz, hogy a Föld folyékony anyagának zöme a tengerekben, a folyókban, a szilárd talaj felett van. Hasonlóképpen a gáznemű anyag zöme a víz felülete felett található, és sokkal messzebbre nyúlik a térben, mint akár a folyadék, akár a szilárd anyag.

Hasonlóan van az asztrális anyaggal is. Az asztrális anyag legsűrűbb felhalmozódása a fizikai bolygó határain belül fekszik. Ezzel kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy az asztrális anyag ugyanazoknak az általános törvényeknek engedelmeskedik, mint a fizikai anyag, és a Föld középpontja felé vonzódik.

A hetedik, vagyis a legalsó asztrális alsík bizonyos távolságban átjárja a föld belsejét, és így a benne élő lények valóban a Föld kérgében találhatják magukat.

A hatodik alsík részben egybeesik a Föld felszínével.

A harmadik alsík, amelyet a spiritiszták „Nyár-országnak” neveznek, sok kilométerre terjed ki a légkörbe.

Az asztrális világ külső határa körülbelül a Hold-pálya közepes távolságáig terjed, és így földközelben a Föld és Hold asztrális síkjai általában érintkeznek egymással, földtávolban azonban nem. Ebből származik az asztrális síknak az a neve, amit a görögök adtak neki: a Hold alatti világ.

A hét alsík természeténél fogva három csoportba osztható:

1. A hetedik vagy legalsóbb,

2. a hatodik, ötödik, és negyedik és

3. a harmadik, második és az első alsíkok.

Az egy csoporthoz tartozó tagok közötti különbsége két szilárd anyag, pl. az acél és homok közötti különbséghez, a csoportok közötti különbséget pedig a szilárd és folyékony közötti különbséghez lehet hasonlítani.

A hetedik alsík fizikai hátterét a fizikai világ jelenti, bár az csak részben és torzítva látható, mivel mindaz, ami világos, jó és szép, láthatatlan. 4000 évvel ezelőtt Ani írnok egy egyiptomi papiruszon így írja le: „Miféle hely ez, ahová kerültem? Nincs vize, nincs levegője, mély, feneketlen, fekete, mint a legfeketébb éjszaka, és benne az emberek kétségbeesetten bolyonganak, benne az ember nem élhet nyugodt szívvel”.

Arra a szerencsétlen emberi lényre, aki ezen a síkon van, tényleg igaz az, hogy „az egész föld tele van sötétséggel és kegyetlen lakóhellyel”, azonban ez olyan sötétség, amely önmagából sugárzik ki, és azt eredményezi, hogy letöltendő ottléte a gonoszság és a rémület örök éjszakája, egy valódi pokol, bár minden más pokolhoz hasonlóan, teljesen az ember saját teremtménye.

A legtöbb tanuló különösen kellemetlen feladatnak találja ennek a területnek a vizsgálatát, mert a sűrűség és a durva anyagiasság olyan érzése jelenik meg, amely a felszabadult asztrális test számára leírhatatlanul visszataszító, mivel azt az érzést kelti, mintha valami fekete, ragadós folyadékon keresztül vezetne az útja, ugyanakkor a lakói és azok a hatások, amelyek itt előfordulnak, általában rendkívül nemkívánatosak.

Az átlagosan jóravaló ember valószínűleg kevés olyat találna, ami feltartóztatná a hetedik alsíkon. Normális esetben csak azok az emberek ébrednek tudatosságra ezen az alsíkon, akiknek vágyai durvák és kegyetlenek, mint az alkoholisták, a kéjsóvárok, az erőszakos bűnözők, és hasonlók.

A 6., az 5. és a 4. alsík hátterét az a fizikai világ jelenti, amely számunkra is ismerős. A 6. alsík élete hasonlít a szokásos fizikai élethez, leszámítva a fizikai testet és annak szükségleteit. Az 5. és a 4. alsíkok kevésbé anyagiasak, és jobban eltávolodnak az alsóbb világtól és annak befolyásától.

Amint a fizikai világ esetében is, itt is a legsűrűbb asztrális anyag túlságosan sűrű az asztrális élet közönséges formái számára, azonban az asztrális világnak megvannak a saját egyéb formái, amelyek a felszínes tanulmányozók előtt teljesen ismeretlenek.

Az 5. és a 4. alsíkon a tisztán földi kapcsolatok egyre kevésbé fontossá válnak, és az itt levő emberek arra törekszenek, hogy környezetüket mindinkább úgy alakítsák, hogy az összhangban legyen tartósabb gondolataikkal.

A 3., a 2. és az 1. alsíkok, bár ugyanazt a helyet foglalják el, azt a benyomást keltik, hogy még jobban eltávolodtak a fizikai világtól, és ennek megfelelően kevésbé anyagiasak. Ezeken a szinteken a lények elvesztik a Föld és dolgainak látását, általában erősen elmélyednek önmagukba, és nagymértékben maguk teremtik meg a saját környezetüket, bár ezek eléggé tárgyiasak ahhoz, hogy más lények is érzékeljék.

Így kevéssé vannak tudatában a sík valóságának, ehelyett saját elképzelt városaikban élnek, amelyet részben a saját gondolataik teremtenek meg, részben örökségül kapják és kiegészítik az elődeik által teremtetteket.

Itt találjuk a vörösbőrű indiánok örök vadászmezőit, az északiak Walhalláját, a muzulmánok hurikkal teli paradicsomát, a keresztények arany- és drágakő-kapus Új Jeruzsálemét, az anyagias reformátorok líceumokkal teli mennyországát. Itt van a spiritiszták „Nyár-országa” is, amelyben városok, házak, iskolák, stb. vannak, amelyek bár eléggé valósak, mivel egy ideig fennállnak, egy tisztább látás számára néha szánalmasan nem hasonlítanak ahhoz, aminek elragadtatott teremtői hiszik. Ezzel együtt sok alkotás valódi, bár csak ideiglenes szépségű, és az a látogató, aki nem ismer ennél magasabb rendűt, megelégedetten kószálhat a készen kapott természeti tájak között, amelyek semmivel sem magasabb színvonalúak, mint bármi a fizikai világban. Természetesen, ha úgy akarja, megalkothatja a saját díszleteit a saját képzeletének megfelelően.

A második alsík elsősorban az önző és nem spirituális vallásos ember lakhelye. Itt viseli aranykoronáját, és imádja országa és kora adott istenségének saját sűrű, anyagias képviselőjét.

Az első alsík különösen azoknak felel meg, akik materialista, de intellektuális törekvéseknek szentelték magukat a földi életükben, ezeket nem embertársaik érdekében követték, hanem vagy önző becsvágyból, vagy egyszerűen az értelem megedzése céljából. Az ilyen emberek sok éven át maradhatnak ezen az alsíkon, boldogan, hogy kidolgozhatják intellektuális problémáikat, azonban senkinek sem tesznek jót, és csak csekély haladást érnek el a mennyei világ felé vezető útjukon.

Ezen az atomikus alsíkon az emberek nem valósítanak meg elképzelt eszméket, amint azt az alacsonyabb szinteken teszik. A gondolkodók és a tudomány emberei tanulmányuk céljaira gyakran szinte az egész asztrális sík minden képességét felhasználják, mivel bizonyos korlátozott módokon szinte a fizikaiig képesek leereszkedni. Így lecsaphatnak egy fizikai könyv asztrális mására, és kivehetik belőle a szükséges információt. Könnyen kapcsolatot teremtenek egy szerző elméjével, beleültetik saját elgondolásaikat, és cserébe felfogják az övét. Néha komolyan késleltetik a mennyországba való megérkezésüket azzal a mohósággal, amellyel tanulmányukat folytatják, és kísérleteket végeznek az asztrális síkon.

Bár az asztrális anyagról úgy beszélünk, mintha szilárd lenne, valójában sohasem az, hanem csak viszonylag szilárd. Az egyik ok, amiért a középkori alkimisták az asztrális anyagot a vízzel szimbolizálták, annak folyékonysága és áthatolhatósága volt. A legsűrűbb asztrális anyag részecskéi is sokkal távolabb vannak egymástól a méretükhöz képest, mint a gázrészecskék. Így azután a két, legsűrűbb anyagú asztrális testnek is könnyebb egymáson keresztülmennie, mint a legkönnyebb gáznak a levegőben szétáradnia.

Az emberek az asztrális síkon keresztülmehetnek és állandóan át is mennek egymáson és a rögzített asztrális tárgyakon. Soha nem történik olyan, amit összeütközésnek neveznénk, és rendes körülmények között két egymáson áthatoló test észrevehetően még csak nem is hat egymásra. Ha azonban az áthatolás eltart egy ideig, mint amikor két ember egy színházban vagy egy templomban egymás mellett ül, akkor jelentős lehet az egymásra gyakorolt hatás.

Ha valaki egy hegyről azt gondolja, hogy az egy akadály, akkor nem tud rajta keresztülmenni. Megtanulni azt, hogy nem akadály, pontosan az egyik célja annak, amit a „föld-elem próbatételének” neveznek.

Az asztrális síkon egy robbanás átmenetileg éppen olyan katasztrofális lehet, mint a puskapor robbanása a fizikai síkon, de az asztrális töredékek gyorsan újból összegyűlnek. Így az asztrális síkon szó szerinti értelemben vett baleset nem lehetséges, mivel az asztrális test cseppfolyós, ezért tartósan nem sérthető meg, vagy pusztítható el, mint a fizikai.

Egy tisztán asztrális tárgyat asztrális kézzel el lehet mozdítani, ha valaki ezt akarja, viszont egy fizikai tárgy asztrális mását már nem. Az asztrális más elmozdításához szükséges lenne egy kezet materializálni, és azzal elmozdítani a fizikai tárgyat, az asztrális más pedig természetesen vele mozdulna. Az asztrális más azért van ott, mert ott van a fizikai tárgy, mint ahogy a rózsa illata azért tölti be a szobát, mert ott van a rózsa. Senki sem képes egy fizikai tárgyat elmozdítani asztrális másának elmozdításával, mint ahogy lehetetlen a rózsát elmozdítani az illatának elvitelével.

Az asztrális síkon senki sem érintheti meg semminek a felületét, hogy érezze, vajon az kemény vagy puha, durva vagy sima, meleg vagy hideg, viszont érintkezésbe lépve az áthatoló anyaggal, az ember tudomást szerez az eltérő rezgési sebességről, amely természetesen lehet kellemes vagy kellemetlen, ösztönző vagy nyomasztó.

Így ha valaki a földön áll, akkor asztrális testének egy része behatol a lába alatti talajba, de ennek a ténynek az asztrális test nincs tudatában, mivel nincs semmije, ami megfelelne a keménység érzékelésének, vagy a mozgás képessége megváltozásának.

Az asztrális síkon az embernek nincs olyan érzése, hogy átugrik egy szakadék felett, hanem egyszerűen átlebeg felette.

Bár minden sík fénye a Napból származik, mégis az a hatás, amit az asztrális síkon kelt, teljesen különbözik a fizikai síkbeli hatástól. Az asztrális világban szórt fény van, amely nem ered egyetlen nyilvánvaló adott irányból sem. Minden asztrális anyag önmagában fénylő, bár egy asztrális test nem olyan, mint egy befestett gömb, hanem sokkal inkább egy élő tűzből álló gömb. Az asztrális világban soha nincs sötét. Egy fizikai felhő átúszása a Nap előtt semmilyen különbséget nem jelent az asztrális világban, és természetesen a Föld árnyéka sem okozza azt, amit éjjelnek nevezünk. Mivel az asztrális testek átlátszók, árnyékok sem léteznek.

A légköri és az éghajlati körülmények az asztrális és mentális síkon gyakorlatilag semmilyen különbséget nem jelentenek a munkában. Egy nagyvárosban való tartózkodás azonban a gondolatformák nagy tömege miatt nagy különbséget jelent.

Az asztrális síkon sok olyan áramlat létezik, amelyek igyekeznek magukkal vinni azokat az embereket, akiknek hiányzik az akaraterejük, vagy akiknek van ugyan, de nem tudják, hogyan használják azt.

Az asztrális világban nem létezik olyasmi, mint az alvás.

Felejteni az asztrális síkon éppen úgy lehet, mint a fizikain. Talán még könnyebb is felejteni az asztrális síkon, mert ez a világ annyira élénk és sűrűn lakott.

Ha ismerünk valakit az asztrális világban, ez nem szükségképpen jelenti, hogy ismerjük a fizikai világban is.

Az asztrális világot gyakran nevezik az illúziók birodalmának. Nem azért, mert maga sokkal félrevezetőbb volna, mint a fizikai világ, hanem a gyakorlatlan látó által onnan visszahozott benyomások rendkívüli valótlansága miatt. Ez főleg az asztrális világ két jelentős tulajdonságának köszönhető:

1. Sok lakója rendelkezik csodálatos, változatos gyorsaságú alakváltoztatási képességgel, és gyakorlatilag korlátlanul el is bűvölik azokat, akiket tréfájuk céljának kiválasztottak.

2. Az asztrális látás nagyon különbözik a fizikai látástól, és sokkal kiterjedtebb, mint az.

Így asztrális látással egy tárgyat úgyszólván egyszerre minden oldalról látunk, egy szilárd tárgy belsejének minden részecskéje éppen olyan tisztán látható, mint a külső részen találhatók, és minden teljesen mentes a perspektíva torzításától.

Ha valaki asztrálisan néz az órára, látja az elejét és valamennyi alkatrészét. Egy becsukott könyvre nézve az ember minden oldalt lát, nem az összes előtte vagy mögötte lévő oldalon keresztül, hanem egyenesen lenézve rá, mintha csak ezt az egy oldalt kellene látnia.

Könnyű belátni, hogy ilyen körülmények között első ránézésre még a legismertebb tárgy is teljesen felismerhetetlen lehet, és hogy egy gyakorlatlan látogatónak komoly nehézsége lehet annak megértésében, mit is lát valójában, és még több, ha látomását a mindennapi beszéd nagyon szegényes nyelvére akarja lefordítani. Már egy rövid ideig tartó vizsgálódás is azt mutatja, hogy az asztrális látás sokkal inkább megközelíti a valódi érzékelést, mint a fizikai látás, amely ki van téve a perspektíva torzításának

A tévedés e lehetséges forrásain kívül a dolgot még bonyolultabbá teszi az a tény, hogy az asztrális látásnak olyan anyagi formákról van tudomása, amelyek bár még tisztán fizikaiak, mindennapi feltételek között mégis láthatatlanok. Ilyen például a légkört alkotó részecskék, mindazok a kisugárzások, amelyeket minden egyes élőlény állandóan kibocsát, és ilyen az éterikus anyag négy halmazállapota.

Továbbá az asztrális látással a mindennapi látható színkép határain túli más és teljesen különböző színek pillanthatók meg, és a tudomány által ismert infravörös és ultraibolya sugarak az asztrális látással tisztán láthatók.

Így, hogy egy konkrét példát vegyünk, egy szikla asztrális látással nézve nem csupán egy tehetetlen kőtömeg. Az asztrális látással

1. az egész fizikai anyagot látjuk, annak egy nagyon kis része helyett,

2. a fizikai részecskék rezgése érzékelhető,

3. látható az állandó mozgásban levő, különféle fokozatú asztrális anyagból álló asztrális más,

4. látható az egyetemes élet (prána), amint benne kering és kisugárzik belőle,

5. látható egy aura, amely körülveszi a sziklát,

6. látható a kőhöz tartozó elemi eszencia, amely áthatja azt, és amely mindig aktív és mindig változik. A növényi, állati és emberi birodalmak esetében a bonyolultság természetesen sokkal nagyobb.

Jó példa az asztrális síkon gyakran előforduló tévedések egyik fajtájára, hogy a látó által látott és leírandó bármely szám gyakran megfordul, és így mondjuk a 139-et 931-ként rögzítik. Egy megfelelő Mester által kiképzett okkult tanuló esetében az ilyen tévedés lehetetlen, kivéve, ha nagyon siet, vagy gondatlan, mert az ilyen tanítványnak hosszú és különböző leckesorozaton kell keresztülmennie, hogy az ilyen látása tökéletessé váljon. A gyakorlott látó idővel biztonságra és megbízhatóságra tesz szert az asztrális sík jelenségeivel való foglalkozásban, amely lényegesen felülmúlja mindazt, ami a fizikai életben lehetséges.

Teljesen téves felfogás az asztrális síkról megvetéssel beszélni, és azt gondolni, hogy nem érdemli meg a figyelmet. Természetes, hogy nyilvánvalóan végzetes lenne bármely tanulónak elhanyagolnia a magasabb rendű fejlődését, és megelégednie az asztrális öntudat megszerzésével. Néhány esetben tényleg lehetséges először a magasabb mentális képességeket kifejleszteni és egy időre úgyszólván átugrani az asztrális síkot. Ez azonban nem a megszokott módszer, amit a Bölcsesség Mesterei alkalmaznak tanítványaik esetében. A legtöbb embernél az ugrásokkal és visszaesésekkel együtt járó fejlődés megvalósíthatatlan, ezért lassan és lépésről lépésre kell előrehaladni.

A Csend hangja három csarnokról beszél. Az első a Tudatlanság Csarnoka, ez a fizikai sík, a második a Tanulás Csarnoka, ami az asztrális sík. Azért nevezik így, mert az asztrális csakrák megnyílása annyival többet tár fel, mint ami a fizikai síkon látható, hogy az ember úgy érzi, sokkal közelebb van a dolgok valóságához. Mindemellett ez még mindig csak a próbatanulás helyszíne. Még sokkal valódibb és határozottabb tudásra teszünk szert a Bölcsesség Csarnokában, amely a mentális sík.

Az asztrális sík színpadának egyik fontos része az, amelyet gyakran – bár helytelenül – az Asztrális Fény Feljegyzéseinek neveznek. Ezek a feljegyzések, (amelyek valójában az Isteni emlékezet egyfajta materializációi, élő, fényképszerű ábrázolásai mindannak, ami valaha is történt) ténylegesen és maradandóan egy sokkal magasabb síkba vannak rögzítve, és az asztrális síkon mindössze többé-kevésbé szaggatott módon visszaverődve léteznek. Így akinek látási képessége nem emelkedik ennél feljebb, valószínűleg csak véletlenszerű és összefüggéstelen képeket fog kapni a múltból, összefüggő történet helyett. Mindezek ellenére a múlt eseményeinek mindenféle visszaverődött képei folyamatosan jönnek létre az asztrális világban, és az itt kutató környezetének fontos részét alkotják.

Az asztrális síkon való kommunikációt az adott lény tudása korlátozza, éppen úgy, mint a fizikai világban. Aki képes használni az értelmi testét, sokkal gyorsabban és könnyebben át tudja adni gondolatait az itt lévő emberi lényeknek a mentális benyomások segítségével, mint a Földön. Az asztrális sík mindennapi lakói azonban általában nem tudják ezt a képességet alkalmazni, úgy tűnik, hogy a Földön uralkodókhoz hasonló akadályok korlátozzák őket, bár talán kevésbé mereven. Ennek következtében (ahogyan korábban említettük), amint a Földön is, úgy itt is a közös szimpátia, a hit és a nyelv által összekapcsolt csoportokba társulva találjuk őket.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés